Olyan mélyen megindító volt. A Szilveszter és az Újév két szertartásával telítődött meg a szívem. Ti szépséges lelkű hölgyek, hálásan köszönöm! Ahogy megjelennek a szavak, amikkel szeretném kifejezni azt, ami történt, azonnal szertefoszlanak a semmit mondás ködében. Mégis valahogyan kikívánkozik, meggátolhatatlanul. Nem tudom nem kimondani, hogy ott voltunk egymásnak, egymásért, teljességünkkel. Odaadtunk magunkból mindent, nem volt visszatartás, nem voltak tabuk, nem volt sebezhetőség az őszinte kitárulkozásban. Nem volt semmi az adáson kívül, mert még a nekünk szóló ajándékok is az adásban ismerődtek fel. Emeltük egymást lelkünk kitárulkozásában. Megtartódtunk egymásban, megtartódtunk a Megnevezhetetlen gondviselésében. Egymást simogató tekintetünkben magunkra ismertünk. Bepillantottunk a valóság egy olyan ablakán, ami a Mindenségbe nyílik, és lelkünk beletágult a pillanat végtelenségébe. Nem voltak feltételek a bizalomban, amiben egymást tartottuk, miközben ráismertünk arra, hogy minden pillanatban meg vagyunk tartva. Messze túl az elme megértési határain megéreztük örökkön való összetartozásunk és ebben váltuk családdá. Nem kerestük, nem teremtettük a közösségünket, hanem felismertük magunkban, a másikban ennek bizonyosságát. És az igazságra ráismerve megpihentünk ennek mindent betöltő békéjében. Ez volt maga a kegyelem.
Tiszta szeretetem mindörökké elkísér Benneteket!
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás