Ez egy három évvel ezelőtti írás, de mélyebb rétegekbe hatolt igazát most is érzem.
Az életet nem a napokba belepréselt tevékenységek csokrai teszik színessé. Ezek önmagukban semmit sem képesek adni, csak a hozzájuk fűződő kapcsolatunk minősége lélektarkító.
A mélyen magunkba engedett pillanata az éppen zajló valóságnak élénkebb bárminél. Mert összeforraszt azzal, ami van, lefedve a kételyek és ellenszegülések keltette réseket. Bármi is van jelen, az teljes. Ebben a teljességben odaadóan építi bennünk a tapasztalás láthatatlan birodalmát.
Önmagunkról alkotott elképzeléseink, az életünkkel kapcsolatos mentális tévelygéseink és a jelenünkben megélt valóság ütközésében, mindig a valóság nyer. A valóság egy tökéletes, a megélendő tapasztalatok megszerzésére hangolt visszacsatolási műszer; a végtelen Univerzum hibátlan tudatosságtükre. Kegyetlenül őszinte, feltételeket nélkülöző és tiszta szeretettel támogató. Nem az utat mutatja, hanem a pillanatban megjelenő tudatosságunk minőségét. Ha bírálatok nélkül hagyjuk történni azt, ami van, akkor ez szinte észrevétlenül átalakít bennünket.
Hogy mi az, ami történik, elkezd jelentéktelenné válni ahhoz képest, hogy milyen minőséggel éljük át azt, ami van. Így a csoda nem a mi, hanem a hogyan.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás