Minden csak történt, azért mert történt.

Olyan csodálatos módon vezet a Mindenség. Mint egy bölcs nagyszülő, aki csendes, szeretetteli figyelemmel követ minden mozdulatot és csak akkor oszt meg valami fontosat, mikor a tanulás szándéka és a befogadás képessége a pillanatban összeérnek.

Ahogyan már írtam a napokban, gyakran visszatérő kérdésként foglalkoztat, hogy mi is a dolgom még itt e planétán. Válasz helyett megérkezett valami más, egy aha élmény, egy nagyon mély felismerés. Az ilyen felvillanások egyszerűségükben mégis olyan komplexek, hogy az elme nem képes a megszokott módon reagálni. Így ez egyszerűen átáramlik a lényemen, miközben olyan lenyomatokat hagy, amit az elme később képes szavakba önteni, amik valamelyest megidézik az élmény hatását.

Azt ismertem fel, hogy a válasz azért nem érkezett meg erre a kérdésre, mert pont a kérdés feltevése az, ami ennek útjában állt. Hiszen ez az önmagát a Teljességtől különváltnak hitt tudat nézőpontja. Az én, aki a Mindenség részeként azt hiszi, és érzékelése összességével hitelesíti, hogy nem egy azzal, ami valójában Önmaga. Ez az emberi létezés. A Megnevezhetetlennek van humorérzéke.

Szóval, ebben a most végbemenő kozmikus változásban az én tudat már lassan elkezdett felolvadni a kollektívben, a mi tudatban. Idővel már nem az én akaratán, vágyán keresztül fog megmutatkozni a valóság, hanem a nagyobb egységen át. A tudati nézőpont áthelyeződik az egyénről a kollektívre. A „csak nekem legyen jó” szemlélet értelmét veszti. A „mi jó nekem, és ezáltal a többieknek” viszonyítási pont helyét pedig fokozatosan átveszi valami több, ami a Mindenség önmagát kiterjesztő szándéka.

Hirtelen minden értelmet nyert. A mostanában egyre sűrűbben megjelenő elmúlás gondolata, a hazatérésünk, hogy nincs gyermekünk, hogy családi vérvonal két szálon keresztül is végleg lezárul. Teljes valóságában megéreztem, és értettem, hogy a pandémia, a globális válság, a klímaváltozás hogyan támogatja a mi tudat eljövetelét. Hogy valójában a zajló háborúk, a természeti csapások a „great reset” forgatókönyve és ezek működtetői is részei mindennek. Ez mind túlmutat bűnökön, áldozatokon, veszteségeken vagy egyéni érdekeken és nyereségeken. Egy univerzális színdarabban játsszuk önmagunkra szánt szerepünket a Mindenségért. Értelmet nyert, hogy miért éreztem folyamatosan, hogy a dolgok valódi értelme a megértésen túl van. Minden lényeges ezen túl van. A Mindenségtől elkülönült én hitén túl. Mint ahogyan az éberség az álmon túl van, úgy van az egység túl a különváltság hitén.

Annyi minden volt még, és úgy szeretném megosztani, ami átível a szavakon, de a szavak nem hatolnak a megértés burkán túlra.

Miután lezajlott ez az élmény, kimentem a kertbe, folytatni a gyümölcsfák meszelését. Elmondhatatlan volt a cselekvés minőségének változása. Ez a kéz, ami most a billentyűkön táncol, fogta a kefét, hogy kitisztítsa a fák törzsének sebeit. Majd fogta az ecsetet, hogy lekenje a fák kérgét, ami nem volt több vagy kevesebb a szinte tavaszias napsütésnél, az enyhe szellő simogatásánál, a madarak énekénél, a távoli autók hangjánál, az avaron megjelenő harmatcseppnél vagy a fák pihenő rügyeinél. Minden csak történt, azért mert történt. Célja önmagán túlmutatva mégis önmaga volt. A gyógyulás nem más, mint önmaga meghaladása. Megtörtént a Mindenség szándékából, önnön kivetülése szereplőivel a Mindenségért. Átéltem máskor is egységélményt, de ennek minőségét sokkal mélyebben, teljesebben érzékeltem. Gyönyörű volt és még most is az.

Így a kérdés többé már nem az, hogy „mi a dolgom itt”; hanem „amit a pillanat éppen felkínál, azt hogyan teszem a Mindenségért”?