Mikor kezdenek leomlani eltanult hiedelmek bástyái, előbb-utóbb minden megkérdőjeleződni látszik. Most például a középszerűség, aminek jelentése: átlagos, nem kiváló, másodrangú. Mégis mi a bánatot jelent ez? Mi az összehasonlítás normatívája? Mégis hogyan lehetne összemérni bárkit bárki mással? Genetikai állományunk, erre az életre hozott erőnk, feladatunk, családunk minősége és környezetünk adottságai, hogyan lehetnének általános vizsgálódás tárgyai?
Már a kezdetekkor alá vagyunk vetve egy olyan kihívásnak, ami végigkíséri az egész életünket. Ez pedig az ítélet. A gyerek túl sokat sír, keveset eszik, rosszul alszik, figyelemzavaros, keveset mozog, túl aktív, korához képest fejletlen, nem túl ügyes, nehezen tanul, végtelen a sor. Van, mikor az ítélet támogató, de legtöbbször minősítésében keretező. Első pillanatainktól elkezdjük megtapasztalni, hogy életünk egyedisége nem igazán, csak is másokhoz való viszonyításában létezik. Olyan mélyrehatóan bombáznak minket ezzel, hogy valójában egy ítéletkondicionált lénnyé alakulunk át. Megtanulunk, egyediségünket elfeledve illeszkedni. Tényleg erre képes az ember, a fajok kiválósága? Létrehozni egy olyan társadalmat, ahol szabályszerűségek, törvények, fenntartó rendszerek korlátozásaiban elhal senkivel össze nem hasonlítható különlegességünk?
Szóval látszólagosan semmitmondó szavaink, mint középszerűség, egész ittlétünkre kiható átokká válhatnak. Ha életünkbe hozott tudatosságunk lehetővé teszi, akkor nagyon sok időt, energiát áldozva elkezdjük lebontani azokat a falakat, amiket az ítéletek létrehoztak. Elkezdjük megkeresni és meggyógyítani különlegességünk fellehető maradványait. Heroikus küzdelmek árán levetkőzzük lényünket fogva tartó társadalmi kényszerzubbonyt és elkezdjük élni azt az életet, amire születtünk. Vagy eltelik úgy az egész élet, hogy nem jövünk rá, és ez szomorú.
Lehet különlegesnek lenni bármiben. Egy tulajdonság, egy tevékenység, egy hozzáállás kiművelésében, fényesítésében, mindezt megalkuvást nélkülöző teljes elfogadásban. Mindegy milyen szerepet társítunk ehhez. Lehet valaki egyedi társ, férj, feleség, szerető, anya, apa. Lehet valaki másokhoz fordulásában, támogatásában, együttérzésében kiváló. Lehet, hogy valaki abban különleges, hogy örömöt, megnyugvást, hitet, inspirációt, szépséget, lehetőséget ad másoknak. A társadalom elfogadórendszerén átrostált kiválóság, nagyon szűk keresztmetszet és sok elvárással jár, ezáltal borzasztóan terhes.
Önazonosságunk viszont könnyed és szeretetteli. A Megnevezhetetlen szikrájaként létezésünk teljes és tökéletes. Ez az önazonosságunk, hogyan lehetne középszerű? Mércéink kizárólag önmagunkhoz képest érvényesek. Úgy vélem szabadságunk, boldogságunk és önmagunk tiszteletének, szeretetének kulcsa ennek tudatosítása. Kiválóságunk nem másokhoz való viszonyításból fakad, hanem abból, hogy azok vagyunk akik.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás