A minket körbeölelő tér, most különös és intenzív tapasztalatokat kínál. Egyszerre van jelen a felejtésbe száműzött vagy halogatott ügyeink nehézséget és fájdalmat hordozó sűrű mintázata, és a szembenézéshez, feldolgozáshoz szükséges lehetőség támogató ereje. Mert a pillanat kegyelmében minden szimultán történik.
Az egyik ilyen új megélnivaló- vagy inkább minőségi átlépés-, az újraértelmezés, ami kihagyhatatlan lépcsője és szükséglete az emelkedőben lévő planetáris tudatszintnek. Észlelhetjük, hogy életünk legtöbb területén felbukkan ezekben az időkben. Hol finoman jelezve, egyfajta szakrális torokköszörüléssel, hogy tessék már észrevenni, hogy léte és létéhez kötött értelmezése annak, amivel éppen szembesülünk, az elavultságában már hasznavehetetlen. Hol pedig közönyt vagy hárítást nem tűrően olyan földrengésszerűen bukkan fel, amibe minden sejtünk beleremeg. Mindig másként mutatkozik meg, kinek-kinek ráismerési és tanulási esélyei szerint. Bárhogy is jelentkezzen, mégis hordozza annak a bizonyosságát, hogy a halogatás most kevéssé tolerálandó.
Az, ami van, az, ami történik, már nem az eddig megszokott, megtanult módon érvényesíthető, értelmezhető többé. Nagyon is limitált időkeretek között ugyan még lehetnek amnesztiát élvező területek, de ez inkább egy- a kisebb volumenű ügyeink rendezése általi- felkészülés. De ez a mostani változás átível a régi sebek, kondíciókon való munkálkodáson. Általánosságban érinti életünket, szinte a pillanat részévé vált. Mintha minden egy röpke másodpercre értelmét vesztené, furcsává vagy teljesen megközelíthetetlennek mutatkozna az eddigi fogalmaink köntösében.
Családi kötődések, barátságok, párkapcsolati szálak és minden egyéb társas kapcsolataink is górcső alá kerülnek. Valahogy nem csak az ehhez fűződő viszonyunk minőségére érezhetünk rá, hanem a dinamikára és a szívünk támogatta igényre vagy ennek nem létére. Úgy érzékelem most, mint egyfajta éteri pezsgést, ahol tudatom, akár egy buborék szabadon áramolva halad más tudatok mezeje között, majd egy pillanatra összekapcsolódva velük megengedi, hogy azok nyomot hagyjanak rajta. Nincs ragaszkodás általi tapadás csak röpke betekintő felismerés, hogy van-e még közösségünk a jelenben, vagy mindez már csak a visszatekintő emlékekben létezik. A tudat, a lélek öntisztulásának érzékelem ezt. Nehezékeitől megszabadulva készül elő önmaga meghaladására. Többé már nem terhelhető a belenyugvás, megalkuvás toxikusságával, amik gátolják az emelkedésben. Elérkezett az idő a teljes felülvizsgálat utáni elengedésre, mindezt a tapasztalataink értékét megtisztelő, hálával megköszönő hozzáállással. S megjelennek új emberek, új szálak, amikhez mély, eddig még nem ismert tiszta belső igényből kapcsolódunk. Velük együtt leszünk hírnökei ennek az elképzelhetetlen tudati változásnak.
A valóságunkban zajló események egyértelműen hordozzák azt, amit átvilágítanunk érdemes. De e mellet újra életre kelnek alapvető kérdések, mint például: ki vagyok én, mi az élet, mi a halál, mi a tapasztalat célja, mi a szeretet, hová tartok, van-e cél? Az elmén keresztüli válasz önmagában már érvényét vesztette és erőtlen. A kérdés egyben önnön igazságunk mérlege lett. Nem a véleményen, hanem a tetteken keresztül értelmez. A kérdés inkább úgy szól: úgy élek, úgy teszek-e, mint, amit erről gondolok, tudok vagy hiszek? Vagy fedésben vagyok ezzel vagy becsapom magam. Nincs más lehetőség. És kulcsfontosságú, hogy mit kezdünk ezzel a válasszal. Mert a tű fokán való áthaladásunk mércéje, az új korba való belépő is egyben.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás