Az igazság nevének szavai sérülnek. Ezzel a mondattal ébredtem hajnalban. Már elfogadtam, hogy ne akarjam kierőszakolni a megértést, ha elérkezik a lehetőség ideje, akkor megmutatja mit is szeretne közölni. Így történt. Ez mindig fejezetekben történik, szépen bontja ki a ráismerés szirmait, hogy végül a teljes virágzásában nyerjen értelmet.
A tudati irányok felismerése fontos. Útkeresésünk folyamán sok energiát fektetünk arra, hogy feldolgozzuk, megértsük életünk eddig felgyülemlett ügyeit, ezáltal felengedve az élet áramlásának zsilipjeit. Így és más egyéb módon tisztítva saját terünket és ezen keresztül a nagyobb egység mezejét. Ez rendben is van így. Arra is kínálnak lehetőséget a szellemi utak, hogy gyakoroljuk az éberséget. A hogyan és mi felett is gyakoroljuk ezt az éberséget, erről megoszlanak a nézetek. A tapasztalatom az, hogy az elme egy önigazoló történeteket gyártó, fáradhatatlan mechanizmus. Létrehoz rengeteg forgatókönyvet és életünk különböző szereplőit felhasználva leforgatja ezt a filmet úgy, hogy igazoljon valamit, amihez éppen ragaszkodni szeretne azáltal, hogy tudatunk figyelmét magára vonja. Ám ennek a belső mozinak a vászna takarja el előlünk azt a valóságot, ami pont azt a tapasztalatot hordozza, amire szükségünk van. Mégis olyan hatásos, hogy képes velünk elhitetni, hogy ez a film, maga az élet. Olyan, mintha a valóság ruháját kifordítva hordanánk vagy egy másik hasonlattal egy délibábot követünk, ami sosem ér véget. Így sérülnek az igazság nevének szavai.
Egy dolgot megtapasztalhatunk, ha mélyen kapcsolódunk magunkhoz. Az elme filmjére szánt figyelem csak látszat kielégülést hoz, valójában sosem hordoz nyugalmat. A béke akkor érkezik meg, mikor éberek, tudatosak vagyunk arra, hogy egy elme gyártotta film pereg előttünk. Ekkor megszűnik az azonosulás, és találkozhatunk az élettel, amit e film vászna eltakar. Szóval a tisztulás és feldolgozás a film igazába vetett hitünk következménye. Ám ha nem azonosulunk ezzel a mozival, akkor nem „koszoljuk” sem a saját sem pedig a Mindenség terét. Fontos, hogy ne tévesszük szem elől ezt az irányt. Ami már bevésődött ebbe a mezőbe, azzal mi már nem tudunk mit kezdeni, mert hatáskörünkön kívül esik. A mi dolgunk ennek az „éteri gravírozásnak” elébe menni azáltal, hogy éberek maradunk a pillanatra. Olyan szépen mutatta meg ez az élmény, hogy amennyiben az erre irányuló szándékunk tiszta, akkor ez megnyit egy lehetőséget, ami gyógyítja a teret. Ez ugyanúgy igaz a szellemi, mint a fizikai dimenzióra. Ha szennyezzük a szellemi és fizikai környezetünket, akkor az ennek tisztítására létrejött akaratunk ugyanebből a bekoszolt térből táplálkozik. Ilyenek a gondolatban zajló párbeszédek, ahol bírálunk, negatívan minősítünk valakit, valamit; érzelmeink bevonódása által haragot, dühöt, neheztelést táplálva, avagy tudatlanságból, nemtörődömségből, lustaságból fölösleges és ártalmas szemetet termelve a fizikai valóságban. Ha önmunkánk által folyamatosan a már meglévő problémahalmazra figyelünk, akkor rengeteg energiát vonunk el az életünkből, de még mindig a már fennálló ügyre fókuszálnunk. Vagy, mint a minket elborító szemét újrahasznosításának problémájára figyelve, ezáltal temérdek energiát felemésztve az egyébként is fogyóban lévőből, miközben kitoljuk annak a megoldásnak az elkerülhetetlenségét, hogy radikális módon visszaszorítsuk a szemét felhalmozását.
Viszont, ha a tiszta szándékunk és törekvésünk arra irányul, hogy ne történjen meg ez a szennyező hatás, akkor ebből az érintetlen térből nyílik ki a lehetőség arra, mit tegyünk azzal felhalmozott szellemi, érzelmi és fizikai szeméttel, ami eddig már létrejött. Ez a tudati irányváltás vezethet el bennünket a probléma zárt köréből, a megoldás irányába. Figyelmünk áthelyezése tudatosságot és bizalmat kíván, de furcsa módon ez a megváltozott tudatosság és bizalom, ugyanebben a figyelemáthelyezésben egyidejűleg születhet meg.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás