A paradigmaváltás nem egy misztikus esemény.

Szeretném újra és újra hangsúlyozni, hogy amit itt megosztok- habár sokan élnek át hasonlót-, az nem több mint e testet használó tudati tapasztalás élménye. Őszintén azt szeretné támogatni, hogy mindenki fedezze fel, érezze meg a saját, egyéni tapasztalását, ami ennek megélése által olvadhat bele a kollektív térbe. Úgy vélem az egyetemességet magunkban kell felfedezni, és az erről szóló, de mástól származó kijelentésekkel, vélt bizonyosságokkal érdemes körültekintően bánni. Az írásban kizárólag a kapcsolódás megkönnyítése miatt használok többes számot.

A paradigmaváltás nem egy misztikus és csakis általunk lekövethetetlen események szövevényes láncolata. A nagy szavak gyakran nagy és elérhetetlen távlatokba mutatnak, vagyis azt sugallják, hogy túl vannak erre való hatásaink és megértésünk határán. Azt érzem, hogy ez a paradigmaváltás egyáltalán nem ilyen. Ez az átalakulás ugyan a Mindenségben fogan, de bennünk, a mi emelkedő tudatunkban játszódik le. Mi vagyunk, akik még hordozzák azt, aminek ideje, fennhatósága lejárt. Mi vagyunk azok, akikben felbukkan az aggály, akik kétségbe vonják a konvenciók, klisék, az idők által elnyűtt szokások hitelességét. Mi vagyunk, akikben eluralkodik a kétely, magányra ítélt kálváriáját járja az értetlenség, majd ránk borul a kiutat nem kínáló káosz. Elkezdünk idegenül mozogni az eddig megszokott világunkban. Másokhoz fűződő kötelékeink meglazulnak a mindennel kapcsolatban érzett bizonyosságunk hiányában. Nincs ismeretünk arról, mi is történik. Egy eddig megszokott élethez való kötődéseink fonala kezd foszladozni, mert az általunk még nem látható tartományban lévő új és ismeretlen már egyre erősebben húz minket magához, s ezáltal távolít el a régitől.

Ez az átmenet nem megy mindig simulékonyan. Egyszerűen átírja azt, ami ragaszkodásunk, megtartani vágyásunk hiányában könnyed; de szakítja és romba dönti mindazt, amit még a régi meggyőződés-rendszerben való hitünk okán, birtokolni akarunk. Azt érezhetjük, hogy ebből nincs felállás és ezzel véget ér az életünk. Mert így is van. Az az élet, ami ezzel a mára mérgezővé vált, szabadságunkat, életörömünket kalitkába záró energiával táplálkozott, az véget ér. Ez már nem fér át a tű fokán. De ez a fájdalmas leválás egyben az ehhez szükséges erővel is megajándékozó.

Miközben kinőtt korlátaink omladoznak, egy másik szinten már elkezdődik a még nem ismerthez való kinyílásunk, összekapcsolódásunk. Ahogyan elkezdjük engedni mindazt, ami megmutatkozni szeretne, azt látjuk elkezdődnek a letisztázások, helyükre kerülnek dolgaink, vagy egyszerűen nem lesznek jelen többé. Nem fektetünk energiát az elengedésükbe, hanem kinyílunk egy ismeretlen és új felé, ami egyszerűen felülírja ezeket. Így e teremtés nem az elengedéssel kezdődik, hanem a megengedéssel. Megengedjük, hogy elménk limitációján, kontrollján túlról beérkezzen egy új minőség. Érezni fogjuk, hogy megmagyarázhatatlanul tűnnek el szokásaink, nézeteink, hozzáállásaink. Mi vagyunk azok, akikben felismerődnek a már használhatatlan és elbukott sémák, amik széttöredeznek egy őket meghaladó minőség hatása alatt. És mi vagyunk, akikben életre kel valami építő lehetőség, ami később közmegegyezéssé válhat.

Már nem a régi struktúrák szűrőjén keresztül funkcionálunk. Érdeklődéseink, ízlésünk, szokásaink, energiáink, berögzült cselekedeteink elkezdenek megváltozni vagy teljesen más színben feltűnni. Feldolgozhatóságuk és felismerhetőségük ütemében elkezdenek megjelenni új eszköztárak, amik segítik és lehetővé teszik azt, hogy mindezek működőképesek legyenek egy újraértelmezett valóságban. Ezek szépen, folyamatosan átalakítják azt, akik vagyunk. Így mi vagyunk azok, akikben megszületik az új idők embere, aki úgy él magáért, hogy ezzel másokért és a Mindenségért él. Bárhol van: kapcsolatban, családban, munkahelyen, bármilyen közösségben, létének energiája, megváltozott hozzáállása és kisugárzásának különleges fénye, elkezdi változtatni környezetét. Igen, ez tűnhet sokszor kilátástalan szélmalomharcnak, lehet lényünk egészét megterhelő és választást nem kínáló. Mégsem tehetünk mást, csak haladunk ezzel az emelkedni vágyó tudatossággal. Mert már nincs visszaút. De pont ez a kizárólagosság a legmegtartóbb támaszunk. Bárhol vagyunk, bármit teszünk, már ezt képviseljük. Ez válik pajzsunkká és egyben legnagyobb, mindent átalakító erőnkké. Az új paradigma a Mindenségben fogan, az egyénben születik meg, és környezetére folyamatosan hatást gyakorolva olvad bele a kollektívbe. Számomra ez az új idők megérkezésének bizonyítéka és egyben üzenete.