Már korai éveinkben megérint minket a nagyság szele. Tanulunk, hallunk olyanokról, akik egész életükben elhivatottan, megszállottan kerestek, kutattak vagy kísérleteztek valamin, majd egy ponton korszakalkotó felfedezést tettek. Ezen vívmányokat használva változott az emberi élet minősége, köszönhetően elköteleződésüknek. Sokakat megérint ez így vagy úgy fiatalon, és szeretnének hasonlatossá válni azokhoz, akikre felnéznek. Ez egy nagyon fontos inspirációs hagyomány, ami segít kitermelni az új generációk hőseit. Habár mára ez a celebek és az influenszerek világában fájdalmasan eltorzult. Ez is megérne egy bejegyzést, de nem erről szeretnék írni most.
Habár az emberiség nagyjai közé vagy a hírességek csarnokába való bekerülés nagyon motiváló, de képes teljesen megváltoztatni az értékítéletet. Hiszen a valakivé válás egyedüli belépőjét így kínálja fel és ez borzasztó nagy teher. Kevesek hoztak magukkal ilyen kiváltságra alkalmas kvalitásokat. De mi van a többiekkel, akik kiteszik az emberiség több mint 99%-át, hol tartanánk nélkülük? Arra vagyunk folyamatosan ösztökélve, szinte megterhelve egyfajta kötelező elvárással, hogy valami grandiózus teremtést kell létrehozni vagy sikert elérni, hogy legyünk valakik, kitűnjünk a tömegből, hogy nyomot hagyjunk, nagyon sok pénz keressünk, vagy óriási vagyont halmozzunk fel. Ez szinte áttörhetetlen ketrecbe zár minket Rengeteg szabad és felhőtlen pillanat, létöröm áldozódik fel ennek a mesterségesen létrehozott léleksatunak az oltárán. Úgy érezhetjük, hogy folyamatosan elbukunk, megfeszülünk valamiben, amit bennünk semmi sem támogat. Ekkor egyre gyakrabban körbeölel egyfajta kudarcélmény, ami oly nagyon támogatja életünk egyik legnagyobb akadályát és félelmét, hogy nem vagyunk elég jók. Végtelenül szomorú, hogy miközben ebben a lelki présben vergődünk, senki sem kínál alternatívákat. De ami ennél fontosabb, hogy nem is látjuk az elismerés övezte megvalósulását a környezetünkben. Mégpedig azt, hogy az életben legtöbbször sikert sikerre halmozunk és tökéletesen vagyunk fedésben azzal, hogy az éppen rendelkezésre álló képességeinknek megfelelően beteljesítsük a pillanatot. Ezek észrevétlenül maradnak, mert a figyelem az elérhetetlenen rögzült. Örömadó létünk feledésbe merül rossz elvárások ki nem elégíthető halmazában.
Nincs magasztalva egy elkészült étel, egy őszinte megnyilatkozás, a szeretetteli cselekedet és figyelem, az önzetlen segítség, az ápolás gyógyulást támogató jelenléte, bármiféle szolgáltatás, ami megoldásokat vagy új lehetőségeket hoz és segít álmok, vágyak beteljesedéséhez. Egy aprónak tűnő figyelmesség, ami örömet okoz, egy mosoly, ami hangulatfordító, a mindent befogadó csend teljessége, amiben mások meghallgatásra lelnek, vagy az egymás szeretetteli szolgálata. Őszinte odaadással, egymást emelve jelen lenni egy kapcsolatban, egy családban, támogatni egy gyermeket, majd elengedni a kezét, ha eljött az idő. Ezek fontosságára helyezett figyelemmel elképesztő módon megváltoztathatjuk a siker értelmezését. Megízlelhetjük az önmagunkhoz képesti mérce hiteles visszajelzéseit, és másokkal való összehasonlításunk elkezdi értelmét veszíteni. Siker, hogy észrevesszük a napfényt és arcunkat felé fordítva töltekezünk éltető erejével, miközben kívül-belül mosolygunk? Siker az is, ha fellapozva egy könyvet, megengedjük, hogy belevonódjunk mások történetébe, fantáziavilágába és ezzel színesebbé téve a sajátunkat? Ki mondja, hogy nem az és miért hisszük el? Ezek a sikerélmények feltöltenek és bizonyosságot, magabiztosságot adnak ajándékba. Mivel minden járja saját meghaladásának útját, ki tudja, mivé nőheti ki magát a most még aprónak tűnő. De bármi is legyen, önmaga megörvendeztetésében és elismerésében fürdik nem a csalódottságban és a leértékelésben. Ez felbecsülhetetlen kincs önmagunk és a világ számára. S mint sok másra, erre is igaz, hogy mindez csak egy nézőpont-áthelyezésnyi távolságra van tőlünk.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás