Az őszinteség éles kardja

Rég volt az utolsó bejegyzés. Többen nagyon kedvesen rám írtak az utóbbi időben, hogy nagy a csend és rendben vagyok-e. A rövid válasz: igen és hálásan köszönöm a rám gondolást! Annyi minden történt azóta, amit képtelenség lenne megosztani. Így nem is teszem.

Viszont szeretnék írni valamiről, ami nagyon fontos tapasztalattá vált az utóbbi időben. Egy olyan időszakban vagyok, ami a lebontásról szól. A levedlése mindannak, amit magamra húztam ezen az általam hitt szellemi úton. Ami egykor segített rálátni arra, amit önmagamról véltem, most akadálynak tűnik. Ahogyan ez a magammal szembeni őszinteség egyre mélyebbre hatol, úgy hullnak le a szükségtelenek, a tévhitek, a lényegét vesztett meggyőződések. Az őszinteség éles kard, ami lekaszabolja azt, ami igaztalan. Ennyi év után is vannak olyan döbbenetes tévelygések, amik képesek voltak hosszú ideig fennmaradni mindennemű bizonyíték híján. Önmagáról festett hamis önarcképet görcsösen védi az ego, ezért van mikor igen fájdalmas a szembesülés és a beismerés. Elképesztő milyen torzult képet vagyunk képesek alkotni magunkról, majd újra és újra elhinni és e szerint élni. De van valami, ami olyan gyönyörű, hogy a szívem belefacsarodik. A sok szutyokkal való szembesülés fájdalma mögött feltárul egy olyan nyugalom, ami semmivel össze nem téveszthető. Hisz mikor megmutatkozik az igazság, ott már nincs ellenállás. A beismerés csendjében békés a létezés. Már nem kell semmit sem visszatartani, nincs mit takargatni. Vagyok, aki vagyok. Ez teljes és tökéletes, minden megnyilvánulása okán. Nem kíván magyarázatot, védelmet, nem akar semmit.

Az őszinteség ösvénye nem könnyed. Ám itt nem áthatolhatatlannak látszó akadályok állják el az utat. Nem, ennél ez sokkal kifinomultabb. A magunkról alkotott hamisságról való leválás egy olyan erős szándék, ami egyszerűen nem engedi meg, hogy az élet, az eddig megélt módon folytatódjon tovább. Mivel még megvan az idejétmúlthoz való kötődés, ezért ez olyan, mintha konfliktusba keverednénk önmagunkkal pusztán azáltal, ahogyan megtapasztaljuk életünk történéseit. Mert lényünk legmélyén valami, ami maga az igazság, nem tud azonosulni az igaztalannal.

Ám, ahogyan az őszinteség láthatóvá teszi az igaztalant, úgy kezd el bennem valaki egyre inkább emlékezni az igazságra. Mintha a tévhitek hófedte hegycsúcsáról a tiszta szándék egy hógolyót engedne legördülni, és ami utána történik az megállíthatatlan. Mégis valaki, akit magamnak nevezek várja, hogy ez a lavina végérvényesen elsodorja. Mert olyan mélyen hiszi, hogy az, ami akkor betakarja az egyben magába is fogadja. És ez a Valami olyan tiszta, és minden minőséget magában hordozó, hogy megnevezni és bármit képzelni róla is képtelenség.

Oly sokáig voltam bezárva önmagamról alkotott tévelygések barlangjába, hogy már alig emlékszem a fényre, ami valójában nincs külön attól, aki erre emlékszik. Így eldöntöttem, hogy kilépek a zártság sötétjéből, történjék bármi. A visszautasítástól való félelem csak az ego képzelgése a veszteségről. Így aki sérülhet ebben, az valójában az, amit levedleni vágyom. Bármi is lesz, helye van.

Az jelent meg, hogy azt nyilvánítsam ki a térbe, ami a legközelebb van a szívemhez, és ami számomra a legtöbbet adta az elmúlt évek alatt. Egyéni, párkapcsolati és csoportos kakaó szertartásokat tartok mindazzal, ami belőlem támogatóan ki szeretne áramolni mások felé. Ebben a szándékban és törekvésben tudok teljesen őszinte lenni. És ez a szándék majd nyitja vagy zárja a lehetőségek ajtaját. Tisztán, egyértelműen. És ez a védelemre nem szoruló őszinteség olyan felszabadító!

Őszinteségben fogant pillanatot kívánok Mindenkinek!