A felismerés megszüli az önmaga meghaladásának szándékát.

Többször megéltem egy nagyon mély élményt a tanító növényi szertartások alatt. Az elengedés folyamata és az ehhez kötődő nézőpontok változása mutatta meg magát. Minden hatást, eseményt, életem minden részvevőjét egy fényes energiagömbként láttam. Nem volt lényeges tudnom az ezek mögött rejlő konkrétumokat. Aztán elkezdődött a folyamat és akaratnélküliségben egyre fogytak ezek a vibráló buborékok. Az első elengedések szinte észrevétlenül történtek, aztán ahogyan fogytak úgy lassult le a folyamat, de még mindig gyors maradt. Ahogy csak kettő maradt, ott már nehezen változott a kép. Megjelent egy érzelem árnyalata, ami addig nem volt jelen. Ott már tudtam, hogy ez a szeretetteli kötődés, életem társának elengedésének stációja. Aztán már ez sem volt jelen és az az egyetlen „én” buborék elkezdett zuhanni a mélységbe. Minden követhetetlenül felgyorsult, miközben még is mintha állt volna. Nem volt már semmi ezen kívül, nem voltak viszonyítási pontok. És akkor ez az „én” hirtelen kilökődött és mindez elkezdődött újra és újra. A megszámlálhatatlanból az egyig. És megint és megint. Tudtam, hogy az az „én”, amit valahogyan nem engedek el. Próbáltam minden fellelhető módon, de nem ment. Mert akkor is, ha nem akartam, még a nem akarás is akarati tényező maradt. 

Az integrálás még mindig tart. Évek teltek el és ennyi idő után, csak most tudatosult bennem, hogy mindez viszont tanított valami elképesztően fontosat, ami úgy vélem ennek a paradigmaváltásnak a kezdete lehet. Mégpedig azt, hogy ha az alapnézőpontot nem engedjük változni, akkor csak ugyanazt a ciklikusságot vagyunk képesek újra és újra megtapasztalni. Az én szűk keresztmetszetén megjelenő végtelen Valóság értelmezése nagyon is véges. Ám, ha egy felismerés megszüli az önmaga meghaladásának szándékát, akkor ez a nézőpont, önállóságát megtartva egy nálánál nagyobb egységbe kezd el beleágyazódni Már nem annak az elsődlegessége lesz a dominancia, hogy ez az „én” milyen hatással van a világra és hogyan tud változtatni és befolyásolni, valamit létrehozni, valami emlékezetest alkotni, valahogyan kitűnni. Hanem elkezdi úgy érzékelni a valóságot, minden eseményt és benne mindenkit, hogy ezek egy nagyobb egységben levő önmagára eszmélésének és ébredésének leghitelesebb segítői. Miért? Mert pont ott, pont akkor vannak jelen egy nagyobb egységben is.

Ekkor valami lényeges, valami transzformáló történik. Önmagán keresztül és a történések tükrében kezd el észlelni, ami segít meggyógyítani benne mindazt, ami még ugyanabba a nézőpontba ragasztva, alvásban tartja. De ez az önmaga nem azonos az elmével sem az egóval, ez tudatosság egy emelkedett része. Az ego ebben elveszti dominanciáját, jelentősége minimálisra csökken. Ezért ezekben a helyzetekben nem tud arra törekedni, hogy igaza legyen vagy birtokoljon bármit is. A pillanat tiszta felismeréseket hoz, megengedve és elfogadva az éppen zajló történés segítő szándékát, bármit jelenítsen is meg az észlelt valóságban. S ez ennek a megengedésnek a mértékében elkezdi újraírni a beidegződéseket és azonnali védekezés és reagálási kényszereket. Így láthatóvá és érzékelhetővé válik a nagyobb egység hordozta „több” az eddig nagyrészt ugyanúgy tapasztaltban. Talán ez a paradigmaváltás egyik belépési pontja.