Gyönyörű fehér hótakaró fogadott reggel. Gondoltam mielőtt kimegyek, és a reggelihez szedek friss salátát a föld alatt lévő melegházból, elkotrom a havat. Magam előtt toltam a lapátot, így nem is igazán néztem körbe. Amikor már elég közel értem a fóliához felnéztem. Egyetlen szó hagyta el a számat: basszus. A két fólia nem bírta az éjszakai ónos esőt, majd a vastag hó réteget, és összeomlott. Széttörtek a vázak, elszakadt a fólia, ami minden növényt, ami télre, tavaszra volt ültetve végleg betakart. Csak álltam és néztem. Nem volt bennem méltatlankodás, harag, nem éreztem veszteséget, nem volt dráma. Nem láttam valaminek a végét, sem egy új kezdet lehetőségét. Amit láttam az volt ami. Egy nagydarab műanyag fólia, vázak és sok hó egy medence méretű gödörben. Tiszta volt a kép és egyszerű. Nem kívánt egyebet. Így még lapátoltam a havat és felmentem szólni a Kedvesnek, hogy nincs már valipini.
Miközben reggeliztük kérdezte, hogy van a lelkem. Mondtam, van egy kis szomorúság, de őszintén semmi más. Tudatában vagyok annak mennyi pénz, és mennyi munka fekszik ebben és annak is, hogy mivel döntöttünk egy életvitel mellett, így most nincs anyagi keret mindezt helyreállítani. Mivel a téli, tavaszi étkezésünk egyik forrása ez volt; és a következő szezon növényeinek magjai itt csíráztak volna, ez nagyon nagy kiesés. De mint minden, ez is csak egy elképzelés. A rövid ideig tartó szomorúság átadta magát egyfajta derűnek. Eszembe jutott, hogy három évvel ezelőtt karácsonykor Új-Zélandon egy hatalmas jégeső tarolt le mindent a kertben. Reggel óta sokat mosolyogok, hogy a természet másodszor lep meg erre az ünnepre egy nagyon fontos élménnyel. Ez pedig a látszólagos veszteség mögött feltáruló kegyelem ajándéka.
Van valami felemelő szelídség az összeomlásban. Egyértelműsít. A váratlan esemény mindig egy fokmérő. Mutatja, hogyan is állunk a belső érettséggel. Ragaszkodunk-e értékeinkhez, a képhez, ideához, amit szimbolizál. Mi a viszonyulás, a veszteség érzésében rögzülünk, a félelemnek és hiánynak engedjük át magunkat és ott ragadunk, a düh, méltatlanság, érdemtelenség, áldozatiság lesz-e állandósult kísérők? Jogunk van mindehhez, átélhetünk bármit, hagyhatjuk ezt átáramlani a lényünkön és ez rendben van. Csak az azonosulás ejtheti rabul ezeket, egyébként nincs mihez kötődjenek.
Avagy azt éljük és engedjük meg, ami valóban van, egy helyzet kiváltotta tapasztalatot. Így egy ilyen esemény és a kakaószertartás között csak egyetlen lényegi különbség van: az ítélkezésünk. Ez a mindenkori pillanat pecsétje.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás