Érzékelem a szépséget. Annak az életnek a szépségét, amiben megnyilvánul mindaz, amit képes vagyok befogadni, átélni. Egyre kevéssé érzem ezt magaménak, birtokolhatónak. Inkább, mint egy folyó, ami hömpölyög, nem kisajátítva a medret, amiben halad. Ami egy furcsa viszonyt teremt a világgal. Látszólag eltávolít az ismerttől, a felszínen megmutatkozó eseményektől és attól, ahogyan mások erre reagálnak, mert már nincs bennem azonosulás ezzel. Ha az életet kisajátítom az életemmé, akkor elidegenedést érzek másoktól, mert nem találom a közösséget. Többet ad a csend, az élet csendje, amiben minden hang születik. Ugyanakkor folyamatosan jelen van egy másfajta kapcsolódásra való vágy, ami elkezdte kibontani magát. Lényem megállíthatatlan átalakulása az élet egy másfajta minősége felé vezet, ahol megjelennek találkozások, egymásra ismerések ebben a megváltozott minőségben. Alapjában véve ez ugyanaz a vágy, ami mindig is keresi a hasonló beállítottsággal rendelkező emberek közelségét. Hisz leginkább azt szeretnénk befogadni, megosztani, amiben benne van az érdeklődésünk, a szenvedélyünk tüze. De mégsem az, mert valahogy sokkal több, komplexebb ennél. Mintha beletágult volna magába a létezésbe. E találkozások, megosztások, túlhaladnak az adok-kapok vágyán, cseréjén. Ez már egy semmit nem minősítő, tanulnivalóit nem tagadó, mélyen őszinte, egymásban magunkra, mindenkire ráismerő és a minden iránti szeretetben egymásba olvadó létközösség. Ennek az életnek érzékelem a szépségét.
Szívemből kívánom, hogy lásd és érzékeld az élet szépségét, ahogy csak Te tudod; ma, az újévben és mindenkor!
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás