A pillanatok felvillannak, majd tovatűnnek. Az idő érzékelése egyre tágul, oda, hol már nem lehet számon tartani múlandóságát. Ebben megélem emelkedésem és hanyatlásom. Van, hogy olyan mélyen érzem egy még meg nem tapasztalt élethez való kapcsolódásom, és van mikor magával ragad a régi levedlésben lévő megszokás. Csendes egyedüllétben megjelennek arcok, helyek, amiket nem ismerek, és együtt érző, szelíd mosollyal szemlélem azokat, akik, amik távolodnak. Lelkem, tudatom mintha elkezdene újra ráébredni az örökké formálódó rendezettségre, ami valójában sosem volt rendezetlen.
Van valami lenyűgözően megrendítő abban, mikor felismerjük, hogy mindenki a saját valóságát éli. Tudatállapota megengedésében érzékeli és tapasztalása minőségében teremti. Szabadon áramló és keretbe feszített élet közötti átmenetekben létezünk. Minden azért történik, hogy ezáltal más megtörténhessen. Messze túl az ok-okozatiság linearitásán, az elme megmosolyogtató értelmezési próbálkozásán. Az élet álma annyira különleges és megismételhetetlen. A legnagyobb kegy és a legmélyebb dráma. Ez önmagában feloldhatatlan. Ám sokszor megérintődöm abban a felismerésben, hogy talán emiatt a legnagyobb ajándék, amit bárkinek, mindenkinek adhatunk az az, ha végre felébredünk a saját álmunkból.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás