A szeretetteli valóság.

Van valami lenyűgözően drámai és komikus is egyben, ahogy saját magunk fontossága megnyilvánul. Láttatunk, hangot adunk, érzékeltetünk, hatást keltünk. Kinek, minek? Hány embert ismerünk? Több ezret? Akkor ez pusztán több ezer egyéni tudati lencsén átszűrődő kép, gondolat rólunk. Legyenek ők akár a legközelebbi szeretteink, család, barátok, amit látnak, az nem mi vagyunk.

De ennél sokkal izgalmasabb az, hogy az egónk magáról alkotott képe is pont ilyen. Valótlan. És mi ezt a képtelenséget elhisszük, ragaszkodunk hozzá, félünk nem olyannak lenni, amit elvárnak vagy elvárunk magunktól. Önigazolásunk bástyái védik féltett igazunk. Egy óvott álláspont nem más, mint rettegés attól, hogy lelepleződünk. Nem tudunk nem valamilyenek lenni, amíg nem tudjuk milyenek is vagyunk. És mikor már hosszú keresés után úgy véljük tudjuk, befurakszik egy kicsi, aprócska kétely. Biztos? Földünk valójában milliárdnyi illuzionista lakhelye. Elhitt képeinkkel tévesztjük meg a világot és végső soron önmagunkat. A média, főleg a közösségi média pedig egy tökéletes vivőanyaga és teremtője ennek a „varázslatnak”.

Amikor ébredezünk, vannak nagyon fájdalmas szembesülések, de valahogyan ez az egész színjáték mégis olyan szeretetteli. Egy gyermek élete nem törik derékba, mikor rájön valójában anya és apa teszi az ajándékot a fa alá, nem pedig egy misztikus lény. Tudata egyszerűen elkezd beletágulni ebbe a világba. Mindez a szeretet okán történik, nincs benne semmi manipulatív vagy gonosz szándék. Valahogyan így érzékelem az ébredezést is. A sok valótlan kép mögötti szándék tiszta; felismerni, hogy mindez valótlan. S akkor a tudat elkezd kitágulni a Valóságba. És e Valóság szeretetteli és mindent magába foglaló, így az összes illúziót és illuzionistát is.