Van-e bármi a világon, amit mindannyian ugyanúgy érzékelünk? Gondolkodom, de a legbanálisabbtól a létünket fenntartó természeti jelenségekig nem találtam ilyet. A légzést magától értetődőnek vesszük, mégsem ugyanazt éli át az, aki kényelmesen ül egy fotelben, vagy aki sportol, aki meditál és figyeli a levegő ki és beáramlását, aki fél, aki izgul, aki túlsúlyos, aki hegyvidéken lakik, vagy aki annyira beleveszik a teendőkbe, hogy észre sem veszi, hogy ez történik. De ha a felsoroltak bármelyikéből- mint egy csoportot- vizsgálnánk rengeteg embert, aki éppen ugyanazt éli át, úgy vélem ott sem találnánk egyezést. Hát nem érdekes? Itt vagyunk összezárva ezen a bolygón nyolcmilliárdnyi embertársunkkal és végeláthatatlan más életformákkal, de észlelésünkkel és tapasztalatainkkal mégis teljesen egyedül. Legtöbbször a saját életünk pillanataival kapcsolatban is tojáshéjon lépkedünk. Olyan megejtően esendőek vagyunk és ez rendben is van így.
Mégis ott él bennünk valami sokkal több, ami túlmutat mindezen. Ha az lenne az egyetlen biztos tudásunk, hogy egyedül vagyunk, akkor a világ borzasztóan ijesztő és félelmetes hely lenne, ahol mindenki potenciális ellenség.
De nem így van. Úgy vélem, létezésünk már a kezdetektől egy állandó kapcsolattal kódolt. A Megnevezhetetlenhez fűződő megbonthatatlan kapcsolódással. Erről tanúskodnak vészhelyzetben kimondott szavaink, életünk mélypontjában, a teljes elveszettségben „valakinek” szóló kéréseink, imáink. Ám életünk túlnyomó részében láthatatlanul van jelen abban, akit gondolunk magunkról. És ez mindaddig rejtve marad a tudatunk elől, amíg magunkba nem hívjuk ennek tényét és bizonyosságot nem szerzünk igazságáról. Akkor az észlelés megváltozik és e világ a megszámlálhatatlan testvérünkkel benépesített játszótérré válik, ahol mindegyikünk a maga csodálatosan egyedi táncát járva ünnepli a pillanatban létrejött tapasztalatot. Megélésben magába fogadja, majd a megosztásban elengedi.
Azt tapasztalom, hogy ezek a felismerő élmények áttörik a hétköznapi tudatunk burkát és elkezdik lassan, szinte észrevétlenül tágítani azt. Velünk maradnak rövidebb-hosszabb ideig, majd eltűnnek, hogy egy más alkalommal egy más formában visszatérjenek, amíg be nem fejezik szeretetteli, tudatunkat áttranszformáló munkájukat.
Ha valaki megélt ilyen bepillantást, az tudja, hogy akkor valójában nem létezik olyan, hogy „másik”. A világ belül van, a VAN-ban létezik a világ. Érzékelhető a formák sokasága, még sincsenek ezek külön. Hogyan is lehetne valami külön az egyetlen észlelésben? Akkor értelmezhetetlen a bántás, kirekesztés, közöny, harag, ellenérzés, elvárás, felsőbbrendűség, ott nincsenek trükkök, nincs „kit” becsapni, manipulálni, kihasználni vagy legyőzni. Olyan, mintha cselekedeteink és következményei összeforrnának. Tettek végrehajtódnak rajtunk keresztül, de ennek hatása és értelmezése sokkal tágabb. Az „én” nem sajátítja ki ezeket, hanem feloldódik bennük. Nem akar, hanem átadja magát.
Ebben a mostani felfokozott, önmagából kiforduló eseményáradatban nagyon fontos, hogy ismerjünk rá a Megnevezhetetlennel való kapcsolatunkra. Mindegy milyen szót használunk, milyen módon, milyen úton találunk rá erre. Vágyjuk erre úgy, mint életünk legfontosabb, beteljesülésre váró történetére. Ebben legyünk elhivatottak, kitartóak, higgyünk a kapcsolat létezésében és abban, hogy a teljes önátadásban megérkezünk a nálunknál több minőségébe, amihez nem érhetnek fel szavaink.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás