Mint minden kisebb-nagyobb közösség, a spirituális és szellemi úton haladók is egy külön világot képviselnek. S mint ilyennek megvannak a maga sajátos szókincsei. S azok, amik sűrűbben megjelennek a kommunikációkban, divatosak lesznek, és használatuk szinte egyértelműsíti e „társasághoz” tartozást. Az engem felkeresők körében gyakran találkozom azzal a zavarral, amit ez okoz.
A szavak, amiket olvasunk, hallunk számukra hitelesnek vagy követendő emberektől, észrevétlenül kialakítanak egy elvárást. Életünket, hétköznapi működésünket, anyagi helyzetünket, párkapcsolati minőségünket, szellemi „fejlettségünk” szintjeit, önmagunk megjelenését a világban, elkezdjük ehhez mérni. Miközben nem igazán rendelkezünk saját tapasztalattal a szavak hordozta tartalomról, és nem tudjuk, hogy akiktől halljuk, azok életében miként is jelennek ezek meg, és milyen út vezetett a megértésig. Mégis megtörténik egy kötődés, ami lehet nagyon félrevivő. A vágyott szellemi támogatás így vihet zsákutcába.
Hisz az életünkben megjelenő történés sosem találkozik azzal, amit elménk elképzel ezzel a vágyott képpel, minőséggel kapcsolatban. Ez az elvárás megteremti az életünkre ránehezedő hiányt és minden ezeken keresztül érzékelhető. Már nem tisztán azt a pillanatot éljük át, amit megszámlálhatatlan feltétel együttállásával a Megnevezhetetlen hoz létre; ami oly csodálatos és felfoghatatlan komplexitásával tökéletesen egyénre szabott. Hanem, leginkább azt az űr érzékelhető, ami életünk eseményei és az idealizált vízió között keletkezett. Rengeteg gondolat és érzelem merül fel, amik olyan könnyedén vetnek horgonyt meglévő kondíciók érzékeny burkán. Leginkább azon, ami mélyen, szinte mindegyikünk alap ügye: nem vagyok elég jó. Így az a szellemi manna, ami valaminek a meghaladását hivatott segíteni, lehet most újabb táptalaja a kondicionáltságnak.
Úgy érzem, hogy érdemes kellő körültekintéssel megmerítkezni, ebben a körülöttünk hömpölygő információ folyamban. Hisz sokszor elveszik a lényeg: az önmagunkhoz képesti haladással való szembesülés, elismerés, tisztelet. Mindig javaslom, hogy legyen ez a mérce, mikor saját folyamataink fejlődésére tekintünk. Olyan erősen él szinte mindenkiben a másokhoz való viszonyítás kényszere, miközben saját tudatosságunkban nincs olyan, hogy valaki más. Mindenki tökéletesen és utánozhatatlanul különleges, hordozva csodálatosan egyedi potenciált az élethez. Hogyan is lehetne ezt bárki máséval összevetni?
Ezek a feltáró beszélgetések a nehézségeket okozó nézőpontok megkérdőjelezéséről szólnak, de egyben azt is szeretném átadni, hogy ennek a mindennapokban történő rendszeres gyakorlása megváltoztatja a tudati hozzáállásunkat. Semmit sem érdemes evidensnek tekinteni, csak az a fontos, hogy kellő vizsgálatnak alávetve, mi marad ebből számunkra.
Mint akár ez az írás. Csak azt érdemes ebből megtartani, ami átment minden megkérdőjelezésen és teljes egyezésre talált a belső igazsággal vagy tapasztalattal.
Szeretettel, a Te útitársad,
0 hozzászólás