Évek óta rengeteget tanulok a természettől. Figyelem és lenyűgöz az állandó kapcsolódása mindennel, a Mindenséggel. Egyértelműsége van a megújulásnak és az elmúlásnak. Bármi történik, képes igazodni egy nálánál nagyobb egységhez és akklimatizálódni. Elfogadja a törődést és a nem törődést is. Nem követel, de tisztán reagál mindenre, ami megjelenik a pillanatban. Bámulatos.
Mi emberek, fajok kiválósága, hogy állunk ezzel? Képesek vagyunk állandó kapcsolatban állni egy nálunknál hatalmasabb egységgel? Képesek vagyunk figyelmünket az egészre fordítani és bármi történjen, nem a magunk, hanem a Mindenség érdekét szolgálni? Képesek vagyunk egyaránt elfogadni a törődést és a nem törődést is? Képesek vagyunk meglátni, valójában mi történik a pillanatban és önzetlenül reagálni erre? Őszintén? Azt gondolom, hogy képesek lennénk mindezekre, de messze nem tartunk itt.
Mintha a természet ebben a Mindenséggel való állandó kapcsolódásban folyamatosan frissítené a saját „szoftverét”, míg mi a szakadozott kapcsolódásunkban a kezdetektől futtatjuk nagyrészt ugyanazokat a programokat. Enyém, jár nekem, akarom, nem adom, elveszem. Ezek még mindig jelen vannak a hétköznapi életünkben. Van mikor szofisztikáltabban mint azelőtt, de van mikor brutálisabban, mint valaha.
Nagyon nagy ütemben változik minden körülöttünk. Szuper sebességgel kódolja újra és újra önmagát a bolygónk. Sokak nem igazán tudnak mit kezdeni mindezzel, és jobb híján azzal hitegetik magukat, hogy az élet előbb-utóbb visszarendeződik az eddig megélt medrébe. Hát ilyen még sosem fordult elő, miért történne éppen most? Ha valamilyen program frissül, akkor a régi átíródik és többé már nem elérhető az előző formában.
Azt érzem, hogy ez mindenre igaz. A szellemi dimenziókra is, az ezzel kapcsolatos megértésekre is, keretrendszerekre, értelmezésekre egyaránt. Úgy vélem lehetetlen egy régi paradigmához tartozó „megtapasztaló és integráló képlettel” életben maradni egy átminősült létezésben. Mert hát, hogyan is értelmezzük önmagunkat egy szinte értelmezhetetlen világban? Mit fogadunk el létezésünk céljáról, mikor világunknak a nem túl távoli jövőre nézve sincs fényes kilátása? Hogyan szabadulunk ki a nemi identitások összekuszált hálójából? Hogyan találjuk meg a kiutat az egységesített, globálisan megjelenő információk, doktrínák ránk nehezedő súlya alól? Hogyan maradjunk hűek alapvető morális értékeinkhez, egy az etikát szinte teljesen mellőző világrendben? Hogyan oldjuk fel a bolygónk egészére vonatkozó gordiuszi csomót, drasztikus módon visszaszorítani a fogyasztásunkat egy fogyasztásra alapuló és kárhoztatott gazdasági rendszerben?
Ez csak néhány kérdés, amire ezt az omladozó rendszert ismerő és működtető lineáris gondolkodásunk nem tud választ adni.
A szellemi utakat is nagyrészt ezen a tudati szűrőn keresztül vagyunk képesek befogadni. Így azt érzem, hogy a régi tanok nagyon hasznosak, de egy ponton fel kell oldódniuk tudatunk egyedi interpretációjában. Mindent el kell engedni. Szó szerint mindent. És ez legalább annyira fennkölt és izgalmas, mint félelmetes. Ha valaki részt vett már komolyabb, tanító növényi szertartásban, az megélhette, amit Buddha mondott: a ragaszkodás, szenvedés. Ha nem engedjük el, és görcsösen fogjuk azt, ami igaztalan ott, ahová emelkedni vágyunk, akkor ez a folyamat sokáig tart, hihetetlen sok energiát emészt fel és nagyon fájdalmas.
Fontos tudatosítani, ebben a transzformálódó világban élünk. Egyszerre vagyunk okozói és reményteli résztvevői az átalakulásnak. Tudjuk, hogyan voltunk, vagyunk előidézői ennek a most zajló eseménysorozatnak, de csak találgatunk, mit tartogatnak számunkra a következmények. Fizikailag tegyük meg, amit fontosnak vélünk, de fontos úgy is felkészülnünk az ismeretlenre, hogy megerősítjük a bizalmunkat. A teljes és feltételek nélküli bizalmunkat a lét és a Megnevezhetetlen iránt. És érdemes gyakorolni az önátadást, az elengedést a hétköznapi helyzeteinkben, hogy mikor elérkezik a „frissítés” ideje, egyszerűbben tudjuk választani a könnyedebb és fájdalommentesebb utat.
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás