Szeretetteli éberségben, a pillanatra rácsodálkozó Új Nyitányt!

Kíváncsian követem és élvezem az önmagát újraértelmező életem pillanatait. Olyan ez, mint végigsétálni egy jól ismert, de már régen járt ösvényen tágabbra nyitott szemmel. Ott van minden eddig megtapasztalt, de a kinyílt térben sokkal több válik láthatóvá. A régen fix tájékozódási pontoknak tekintett objektumok belevesznek a tájba, átadva helyüket valami újnak, valami élesebben kivehetőbbnek. Hát valahogy így kezd újrarendeződni az erről a világról, a valóságról tanult és kialakított értelmezéseim, meggyőződéseim elmém számára féltett gyűjteménye. Érdekes és tanulságos kalan

Szeretem, mikor egy teljesen más köntösben visszatérnek a múltban fontos felismerések, amikre mint egy gyermek csodálkozom rá újra. Évekkel ezelőtt írtam arról, hogyan tapasztaltam meg a tudat játékát, emelkedését, tágulását. Úgy mutatkozott meg, mint a kép a képben rejtvények bámulatba ejtő világa. Ha rögzült figyelmünk egy bizonyos módon irányul a képre, akkor egy történet, egy alakzat mutatkozik meg. Viszont ha képesek vagyunk változtatni az egyértelmű és megszokott fókuszon, akkor valami egész más képi világ tárul fel. Ettől fogva tudunk szökdelni látószögeink lépcsőin, amikor csak szeretnénk. Valahogy így történnek most ezek a ráeszmélések. Szavak tartalmára, események, emberi viselkedések értelmezésére való egyértelműségeinek a vizsgája ez. Hogy átmegy-e ez a megváltozott tudatosság szűrőjén. Az a tapasztalom, hogy a megengedés végtelen terében fogan meg valami, eddig még nem tapasztalt, fel nem fedezett. A megengedés egy állapot az elengedéssel szemben, ami egy mentális birkózás az akarattal. Ebben a megengedő állapotban az elme számára óvatlan a pillanat. Maga a kontrollnélküliség elég, hogy réseket üssön meggyőződések, kondíciók merev védőfalán. Valami, ami minőségében több, ami friss, bekerül a kondíciók védőbástyája mögé, és mint egy trójai faló, belülről kifelé tágulva omlasztja össze a mára elavult struktúrákat. Ez nem megy erőből, hiszen az az erő, amit használnánk a lerombolásra, az pont az, ami védi a bástyákat is. És ez igaz a világban zajló történésekre is.

Elérkezett az idő, hogy megértsük, hogy az emberi erőfeszítés nem elég, hogy túlszárnyalja az emberi ellenállást. Itt az idő, hogy ne csak mentálisan fogadjuk el, de éljük is, hogy szellemi lények vagyunk emberi testet öltve és nem fordítva. Ez az egyéni és a kollektív tudatnak a most tetőző kép a képben játéka. Nem mi írjuk az új paradigmát, hanem a tudat fókuszának áthelyezésével hagyjuk megjelenni azt, ami már létezik

Ezzel kívánok egy tisztán megélhető, a Mindenséggel együtt áramló, szeretetteli éberségben, a pillanatra rácsodálkozó Új Nyitányt!