Az az érzésem, hogy lejárt a szavatossági ideje annak, ahogyan értelmezzük az élet eseményeit. Az elme erőlködve futja ugyanazokat a köröket, amit a megélt tapasztalat és a tudatosság elérhetővé tesz. De egyszerűen semmit sem lehet már megközelíteni, az eddig megszokott módon. Viszont a legtöbb helyzetünkben még nem elérhető egy új látásmód, új megértési és cselekvési lehetőség.
Pontosan, ez egy igen érdekes patt helyzet. Ha valaki itt most a megoldás kulcsát várja, az csalódni fog. Mint legtöbben, én sem tudom. Ha valaki mégis felismerte magában az új idők megértési minőségét, úgy vélem az kizárólag csak hozzá tartozik. És ez így is van rendjén. Hisz nem biztos, hogy a folyamat egésze mások által elsajátítható vagy a haladáshoz kapcsolódó kulcsok átruházhatók. De ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradtunk. Pont az ellenkezőjét támogatja. Hiszen ezekben a helyzetekben nem marad más, mint a bizalom és a hit. Hogy miben vagy kiben az mindegyikünk legbelsőbb, legintimebb ügye. Megtalálva magunkban a legmélyebb alázatot, szívünket kitárva kérjük, hogy ráismerhessünk arra, amit még nem tudunk. Elvárások és feltételek nélkül kérjük addig, míg meg nem történik.
Azt érzem, hogy erre az alázatra nem lelhetünk rá a félelemmel teli, összezsugorodó lényünk láthatatlan zugaiban. De ott rejlik a pillanat kiszámíthatatlanságát teljesen elfogadó és abban tartást, tisztességet, szeretetet és méltóságot sugárzó énünkben. Ez a mi letéteményünk, a mi csodás és egyedi ajándékunk a Megnevezhetetlennek. Mert kizárólag egy nagyon hasonló minőségben tud megjelenni az új paradigma értelmezhetősége. Hát kérjük úgy, ahogyan csak mi tudjuk. És álljunk készen a befogadására, ahogyan csak mi tudunk. Nincs szükség senkit másolni vagy követni. Az életünk történetei csodálatosan egyediek, ahogy a kérésre és a befogadásra való képességünk is az.
Alázattal és méltósággal teli utat mindannyiunknak!
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás