Az idő paradoxona

Szeretem, mikor a pillanat a maga váratlan és kiszámíthatatlan módján társít egy információt mindahhoz, ami éppen foglalkoztat.

Történt, hogy keresgettem egy mappát a háttértáron, ahová sok mindent mentettem el az évek alatt. A szemem megakadt egy beszélgetésen, amit Terence McKenna-val készült. Semmi felhívó nem volt a címben, mégis elindítottam. Ez egy 1998-ban felvett társalgás a világról, a változásokról, amik történnek és fognak, az idő minőségéről, és arról, hogy mi az ember szerepe ezen a planétán. Csak ültem és hallgattam, ahogy a szavak hozzáadnak valamit ahhoz, ami már régóta várakozott egy beavatkozásra, egy frissítésre. Amikor ilyen történik, az olyan, mint egy kis ébredés, egy satori élmény, amiért mindig nagyon hálás vagyok.

Azt mondta McKenna, hogy: „Az egész Univerzum a teljesebb komplexitás felé halad. Amiben most élünk az sokkal összetettebb, bonyolultabb, mint amiben korábban éltünk. Vannak, akik azt mondanák, hogy ez az egyre fejlődő és kibontakozó folyamatok következménye. De ez felvet egy kérdést, mik azok a fejlődő folyamatok és miért fektetett az Univerzum hangsúlyt a rendre a rendezetlenségen át, különösen mikor nekünk ott a termodinamika második törvénye, ami az ellenkezőjét mondja? Fizikusok hiszik, hogy az Univerzum a végső rendezetlenség felé halad, de amit én látok mindenfelé, hogy az egyre komplexebb formák jelennek meg a nyelvben, az organizmusokban, technológiákban és mindig az előző már elért komplexitás szintjére épít. Ez a folyamat az időben nem egyenletesen történik, hanem követ egy aszimptotikus ívet (ahol az egyik vége a végtelenbe tart, a másik tetszőlegesen megközelít egy egyenest, de azt sosem éri el), más szavakkal minden egyre gyorsabban történik. Ha ezt az emberi világra értelmezzük, akkor megértjük, hogy a technológiák, nyelvek, művészeti irányzatok, ideológiák nem különböznek a természetben zajló folyamatoktól. Ezt látjuk a kontinensek vándorlásánál és az új fajok evolúciójánál kivéve ezt az emberi komplexitást, mert itt sokkal dinamikusabban történik. Úgy látom a kozmoszt, mint egyfajta komplexitás gyártó gépezetet, ami összetettségeket alkot mindenhol, a fizikai, kémiai, közösségi színtéren vagy bárhol, használva a már addig elért szintet, hogy létrehozzon egy még komplexebb rendszert. Nos, ez megmagyarázza a jelenlegi körülményeket, a technológia siettető fejlődését, az új közösségi szerveződéseket. Nem kell atomfizikusnak lenni, hogy megértsük, hogyha az univerzum egyre komplexebbé tesz magát, akkor el fog jönni az a korszak, az idő, mikor ennek az aránya annyira felgyorsul, hogy önmaga egy túlságos leterhelt létező lesz ebben a háromdimenziós tér-idő világban. Ezt hívom én Omega pontnak, ami a történelem végén lévő átalakulás. Hiszem, hogy ez nincs messze a globális internet megjelenésével, a populáció emelkedésével, új és újabb elektronikus területek felbukkanásával. Mi most ennek a pontnak az árnyékában vagyunk. Legendás érzékenységünk megadja az apokaliptikus felismeréseket, de az utca embere is érzi a felgyorsult időt, anélkül, hogy elhessegetnénk vagy megítélnénk ezt, mint egy pszichológiai érzékelést, vagy mint társadalmunk egyediségét. Az emberi faj része ennek a folyamatnak, aminek most van a tetőpontja a történelmi idők arcvonalán.

Az idő nagyon felgyorsult. Egy kérdés: melyik telik gyorsabban: egymillió év úgy, hogy semmi sem történik, vagy egy másodperc, amibe 50 000 különféle dolog zsúfolódik be? (Emlékezzünk, hogy ez a beszélgetés 1998-ban zajlott. Mennyi mindent változott azóta.) Az idő tényleg csak akkor tapasztalható meg, ha események történnek benne. Ha feltennénk a kérdést, hogy mi lenne a végső állapota az események kapcsolódásának? Mikor minden pont valahogyan kapcsolódik minden egyéb ponttal. Az univerzum mindennel azt a műveletet hajtja végre, hogy társas viszonyba hozza minden mással a tudatosság teremtőképességén keresztül.

Olyan, mintha az evolúció a genetikai módosulásokon keresztüli fejlődését meghaladta volna, és epigenetikai változásokon keresztül is fejlődne. Ezen a bolygón az ember, ennek a komplexitásnak a legteljesebb képviselője. S mint ilyen, nagyobb mértékben képes hatni a körülötte lévő mezőre, úgy az anyagban és a transzcendensben egyaránt. Az írott és beszélt nyelvek sokszínűsége, a művészetek sokasága, a technikai vívmányok, a kommunikáció megváltozása, az internet erős befolyással bír, és egyre összetettebbé teszi az idő megélését. A Földünket a vulkánok formálták millió éveken keresztül, majd a víz alakította a felszínt millió éveken keresztül. Egyfajta plazma állapot volt jelen. Nézzük most az események rengetegét és az élet ritmikáját. A jelen megnyilvánulása mindig az éppen már lezajlott eseményekre épül, de nem úgy, hogy ezek egymásutánisága tolja az eseményeket egy ismeretlen cél irányába. Ellenkezőleg. Mindig a már létrejött, komplexebb vonzza magához azt, ami még kiforratlan. Mintha egy íves tál tetejénél eleresztenénk egy golyót. Lemegy a mélyére, majd ismét fel és teszi ezt addig, míg meg nem áll a tál alján. A tál alja már akkor ott volt, mikor a golyó elkezdte ide-oda hintázását a tál oldalán. Megérkezésének helye és bizonyossága, már indulása pillanatában megvolt. Sok minden befolyásolhatja azt, hogy a golyó mennyi idő alatt és milyen pályán teszi meg az utat, de megérkezésének helye és bizonyossága adott.”

Ez csak a beszélgetés egy részlete, de számomra már ez is tágította a mostani események megértésének és befogadásának terét. S ez pont az előző bejegyzésbe simul bele tökéletes illeszkedéssel. Más viszonyítási pontot kínál ahhoz, hogyan értelmezzem a világban zajló jelen eseményeket, és tetteim hatásainak fajsúlyát. Amennyiben mindez igaz, e változások végkifejlete már megtörtént a valóság egy nem látható tartományában. Akkor ebben a visszahatásban, mi most már a fordulóponton túli idők alapjait fektetjük le. Így minden cselekedetünknek, a tudatosságunk emelkedésének fontossága és felelőssége már nem valaminek az elkerüléséről szól, hanem egy már megtörtént esemény utána kezdetről.