Valami hiányzik már a szavakból. Talán mert az újrahasznosításban megkopott egykori értelmük, tartalmuk. Mint apró homokszemek, amiket tenyerünkből ezerfelé fúj a szél. Szinte súlytalanok és tapadás híján csak szétszóródnak a végtelen térben. Kívánom, hogy vágyjuk újra érezni a hiteles, igaz szó hordozta megbízhatóság szívmelengető jóságát. Vágyjuk a torzítások nélküli őszinte mondatok egyértelműségét. Vágyjuk az együtt érzőt, az összetartozásunkat kifejezőt. Vágyjuk újra látni, hogy megnyilvánuljon az önzetlenségben adakozó kedvesség. Vágyjuk a másokhoz fordulás meghitt biztonságát. Vágyjuk felfedezni a gesztusok mögött rejlő tisztán emberit. Vágyjuk újra érezni, hogy a hétköznapok lényünket megpróbáló eseményei nem képesek eltakarni előlünk azt, akik valójában vagyunk. Vágyjuk, hogy ismét tisztességet és méltóságot sugározzanak egymáshoz közelítő lépéseink. Vágyjuk újra átélni az összekacsintó tekintetek pajtási cinkosságát. Vágyjuk az önmagunkhoz és a Megnevezhetetlenhez fűződő kapcsolódásunk mélységét. Vágyjuk, hogy végérvényesen megérthessük, hogy a pillanat múlhatatlan ünnepe felfoghatatlanul több, mint az Ünnep múlandó pillanata. Nagyon vágyjuk megélni mindezt. Mert hát szeretetteliségünk hiányában hová is tartanánk? Így most e szavakban rejlő és Mindannyiótoknak szóló szívbéli kívánságaim a Karácsonyon túlmutatnak. Legyen ez a pillanat fohásza. Azé az egyetlen jelené, ami örökké létezik a Megnevezhetetlenben.
Áldott pillanatot Mindenkinek!
Szeretettel, a Te útitársad
0 hozzászólás